A bennem élő istennők felfedezése számomra azt a felbecsülhetetlen ajándékot adta, hogy mindazzal, ami vagyok, vagy nem vagyok – nőként –, okénak érezhessem magam.
Mikor az ember próbálja feltárni saját mozgatórugóit, megérteni mit miért tesz, gondol vagy érez, számos oldalról megközelíti a témát. A görög istennők archetípusainak működését felismerni magamban nemcsak azért volt mérföldkő számomra, mert jobban átláthattam a működésemet, az életemet, és kulcsot kaptam ahhoz, hogy mit tehetek a fejlődésemért.
Nekem további, nem várt pluszokat nyújtott az önfelfedezés ebben az optikában néhány évvel ezelőtt. Ennek a megközelítésnek köszönhetően – nevezetesen, hogy a kollektív tudattalanban háromezer éve élő görög istennők női lényünk modelljei, akiknek viselkedési mintái széles skálán mozognak, s akik minden nő lelkében aktívan vagy szunnyadva ott élnek – sokkal színesebbnek és tágabbnak látom a női lét dimenzióit, mint azelőtt.
Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy azok a személyiségjegyek, amelyeket korábban férfias vonásnak ítélve kissé nyakbehúzva vállaltam fel nőként – a függetlenségem, az identitástudatom, a céltudatosságom, a kitartásom, a koncentrációs képességem – igenis lehetnek női vonások. Nem is csak női, istennői vonások! Mégpedig Artemisz (Diana), a vadászat és a hold istennőjének jellemvonásai. Az már másik történet, sajátos címkézés, hogy a patriarchális kultúránkban és világrendünkben ezek milyen megítélés alá esnek.
Felszabadítóan hatott rám az a felismerés, hogy rendben van, hogy befelé forduló vagyok, hogy számomra legszentebb hely az otthon, és hogy rengeteg énidőre van szükségem. Hogy fontos számomra a mindennapi spiritualitás, hogy jól elvagyok a gondolataimmal, a tevékenységeimmel és fáraszt, ha sok időt kell sok ember között töltenem. Hogy ettől nem antiszociális vagyok, meg emberkerülő, meg különc, hanem ez a Hesztia-attitűd, ami lényem legmeghatározóbb vonása. A házi tűzhely őrzőjeként a saját középpontommal kapcsolódva találom meg az egyensúlyt, és ezt közvetítem a világba. Nem mintha akarnám, ez csak afféle mellékhatás, mint a radioaktív sugárzás. Nem kívánok kitűnni a tömegből, és jobban szeretek láthatatlan lenni, ez is ennek az archetípusnak a sajátossága. Innen jönnek azok a nehézségek, amiket számomra a mások elé kiállás és a „megmutatom magam” okoz. Nem azért, mert szégyenkezem bármi miatt is, csak egyszerűen nem az a természetes közegem.
Szerencsére van más istennő, aki a segítségemre van ebben a kérdésben. Az élet érzéki oldalának élvezetére, a pillanatban való létezésnek és az alkotásnak való önátadásra vagy az intellektusomat érdeklő témák iránt való szerelemre lobbanásra, mások inspirálására, a szeretetteljes kommunikációra való képességekért Aphroditének, az alkimista istennőnek mondhatok hálát.
És voltak olyan megfoghatatlan részei is a lényemnek, amelyeket sokáig nem tudtam hová tenni. Most, jobban elmerülve a témában ismét belenéztem a kaleidoszkópba, és újabb kis gyöngyök mozdultak meg. Olyan attidűdök és hajlamok, belső megélések és tapasztalatok, amiket elfogadtam ugyan, de szintén defektusnak ítéltem meg, most teljesen más fényben tűntek elém. Címkézés helyett együttérzéssel fordultam feléjük, és felismertem bennük egy újabb istennő, Perszephoné, az Alvilág királynőjének sebezhető vonásait. Tehát ezzel sincs baj, mikor így vagyok, ő működik bennem. Tudom szemlélni, anélkül, hogy azonosulnék vele, s ezzel belevesznék.
És mivel vagyok, aki vagyok, szilárdan állok a világomban, kapcsolatban a középpontommal, megengedem magamnak a sebezhetőséget. Hiszen ha egy istennő lehet sebezhető, egy nő miért ne lehetne?
Comments